Előszó

Valaha, a világ kezdetén, a Deucalion nevű bolygót csak víz borította, s ebből a vízből született Ytomotta. Ez a vízből és iszapból formálódott lény jártas volt a sötét varázslatokban, és megalkotott hét élőlényt. Öt férfit és két nőt. A férfiak közül a legerősebb a legelső, Euphrosine lett, aki átvette "apjától" a sötét mágiákat, és ő lett a Gonoszság Istene. Euphrosine megalkotta az őt istenítő lényeket, a szellemkirályokat. Ezek a lények fekete mágiából, és gonoszságból élnek. Az ő öccse lett ezután Fandor, akit Fehér Mágusként is ismernek, ő megalkotta népét, a mágusokat, így ő lett a Varázslók Istene. Az ő húga lett Elinoel, aki imádta a természetet, a fákat, a növényeket, így ő lett az Erdő Istene. Az ő ötcse lett Willhem, aki megalkotta a népét, a vámpírokat, így ől lett a Vámpírok Istene. Willhem, aki jóval gyengébb volt Elinoelnél, bölcsebb, és harciasabb volt nála. Az ő öccse lett Senfyl, aki megalkotta a népét, az elfeket, így ő lett az Elfek Istene. Senfyl imádta a fényűzést, és emiatt kissé öntelt lett. Az ő öccse lett Gurabatu, aki megalkotta népét, az orkokat, így ő lett az Orkok Istene. Gurabatu határtalanul gőgös volt, és szinte jobban ragaszkodott néhány értékes varázstárgyához, mint saját életéhez. Amúgy ezek adták azt a varázserőt neki, amit az istenek kicsinynek tekintettek. Az ő húga lett Aesthrel, aki megalkotta népét, a boszorkányokat, így ő lett a Varázslónők Istene. Ő jóságos volt a barátaival, kegyetlen az ellenségeivel. Minden isten megalkotta az első emberét: Fandor Lasson Menezt, aki végigvitte a vérvonalat. Aesthrel Aella Arinaát, aki végigvitte a vérvonalat. Senfyl Ammon Rehersy-t, aki végigvitte a vérvonalat. Willhem Vallemot Vendalt, aki aki végigvitte a vérvonalat. Gurabatu Heidrunt, aki végigvitte a vérvonalat.

Lasson Menez feleségül vette Aella Arinaát, és harmincnégy gyermekük született. Egyes kutatások szerint tizennégy lány, és húsz fiú, mások szerint tizennyolc fiú, és tizenhat lány. Később valami apró dolog miatt elváltak. Ötven évig nem látták egymást.

Akközben Vallemo Vendaltól gyermeke született Elinoelnek, az istennőnek. A gyermek neve Vesta lett, aki nem élt több ideig kétszáznegyvenhét évnél, mert egy csapat lázadó lecsapott a hercegre, és megölte őt. A tudósok szerint a herceg segítséget kért a félisten szerelmétől, Alery Wrentől (aki Willhem, és egy ismeretlen vámpír nő gyerekeként született), aki nem ért oda időben. Vesta el tudta menekíteni fiát, Vidart, unokáját, Vishnét, de dédunokája, Kankaj eltűnt. Később a vámpír tudósok rájöttek, hogy ő vezette dédapja ellen a lázadókat, sőt, a zsákmányból ellopta a legértékesebb darabot, a Démonpenge nevezetű kardot, amit csak a Vápírok Hercege foghatja meg, vagyis egy egyenes ágú leszármazott. Kankaj megszökött, és csak Adresteyában, a Varázslók Országában bukkan fel ismét. Ekközben a vápírok Vidar vezetésével Világbirodalmat hoztak létre. Ám a Birodalom hatalmas volt, nem tudták irányítani, ezért felbomlott, és a vámpíroknak megmaradt északon a Birodalaom egy darabja.

Akközben Aella átpártolt az elfekhez, és a felesége lett Ammon Rehersynek. Tizenhárom gyermekük lett, a legidősebb lett a trónörökös, Yochyquzal. Az ifjú háborút indítot Adresteya ellen, de megsemmisítő vereséget szenvedett Lasson, és fia, Burlaam vezette seregtől. Lassonnak így jött az ötlete, hogy példát kell venniük a vámpírokról, így hatalmas hadjáratot indított a Deucalion ellen. Sikeres harcai után eggyesítette a boszorkány törzseket és az elf osztagokat, és hatalmas hadsereget hozott létre. Lerohanta a Vámpír Birodalom maradékát, sőt, még az Orkendandi Szigetvilágot is meghódította. Az egész bolygón Lasson uralkodott. Ezentúl I.Lasson adresteyai császárnak neveztette magát. Megépíttette az Aréna nevű épületet, és elrendelte, hogy itt minden évben rendezzék meg a Nemzetközi Varázs- és Erőbajnokságot. Ezután egy évvel Lasson megküzdött a volt feleségével, Aellával, aki a Szörnycsapda és a Halálvarázs egyesítését alkalmazta. A világ zsarnok királya, Lasson holtan rogyott a sziklára. A Birodalom felbomlott, és Lasson fia, Burlaam vitte tovább a királyi címet. Míg vagy kétezer évvel később született egy kétes örökségű utód. Az utolsó gyermek az egyenes ágról. A fiú hatalmas varázserő birtokosa volt, és megközelítette az első emberek erejét. Adresteya lakossága azt hitte, hogy ez a fiú azért jön a világra, hogy újra Világbirodalmat alkosson. Nem is tudták mekkorát tévedtek. Hisz a fiú nem volt utód...

Eközben Lasson nem nyugodott a pokol legmélyebb bugyrában. Nagy könyörgések után Ytomotta engedélyezte visszaküldését a Deucalionra. Csakhogy Lasson, aki azontúl szinte halhatatlan, félig szellem volt, nem jó dolgokra használta visszavételét. Zavart elméjével meg akarta ölni az ifjú királyt, Dzsozij Menezt, mert féltékeny volt rá az erejéért. Még mielőtt Dzsozij átvette volna a trónt, elfoglalta az ország nagy részét, meghagyva Bedwyrt, a fővárost, és a legdélibb tartományt. Ám mielőtt Dzsozij átvette volna a hatalmat a főváros és a tartomány felett, egy McOneva Maroon nevű boszorkány-hercegnő rátette a kezét, és elvárta, hogy őt szolgálják, mint kormányzónőt, miközben az elfek Világbirodalmi terveket dédelgettek. És a kalandok még csak most kezdődnek...

                                                                 Dzsozij

Dzsozij elgondolkodva húzta fel a bő bőrnadrágját. A lábát sárkánybőr csizmába bújtatta. A mágus káromkodva ráncigálta elő szépen faragott ládájából, ezüstből készült főúri mellvértjét. A derekára széles krokodilbőr övet csatolt. Egy zöldesen foszforeszkáló tőrt tűzött bele. Hátára vette vérvörös köpenyét, melyet egy rubinkő-csattal rögzített, fejére húzta csuklyáját, s kezébe vette varázsbotját. A "szerszám" tiszafából faragott, sima nyelét egyetlen karcolás sem csúfította el, s a bot tetején az elágazásnál egy világoskék gömb ragyogott. Dzsozij elégedetten nézte magát az embernagyságú tükrében. Így már szívesebben nézett szembe a veszélyekkel; merthogy másnap a varázsló és társai Fekete Árnyékot készültek "meglátogatni".

- Mortok! - szólt oda a kandalló előtt békésen heverő borjú nagyságú farkashoz. Az állat felkapta a fejét, s odasétált a gazdájához. A mágus mosolyogva vakargatta meg farkasa fültövét.

Mortok igazán jól nevelt vadállat volt. Csillogó ezüstszürke bundáján egyetlen koszfolt sem éktelenkedett.

Dzsozij kinyitotta szobája ajtaját. Az ajtó egy kicsiny folyosóra nyílt. Az ifjú varázsló végigsétált a folyosón, amikor egy magas, szikár férfi lépett be elé. A harcos övéről két kard lógott le, s fekete köpenye a földet verte.

- Kankaj! Jó téged újra látni!

- Bennem is lenni nagy a öröm... Te lenni rendes mágus.

Kankaj, a félvér vámpír eléggé megviselt állapotban volt. Arcán hosszú vágásnyom éktelenkedett, s bal karján iszonyú seb tátongott. Nadrágja több helyen is elszakadt. Köpenye is cafatokban lógott le válláról.

Az egyik kardja is eltörhetett, mivel csak egy csonkot tartott a kezében.

- Ytomottára, hol voltál, öreg harcos?

- Én lenni Skard Ronk ellen.

- Ytomotta redves anyjára! Skard Ronk ellen? - képedt el Dzsozij. Skard Ronk nagy hatalmú, gonosz elf volt. A legerősebb elf egész Adrasteya-ban, a varázslók országában.

- Igen. Miért lenni nagy szám?

- Ja, semmi, semmi. Lejössz az Úrnőhöz?

                                                                                                                    ***

A trónterem nagy szépségnek örvendhetett. A falon medvebőrök lógtak, a kandallóban vidáman lobogott a tűz, és egy hatalmas asztal terpeszkedett a szoba közepén. A trónon egy zöld köpenyes, szőke hölgy ült. Egyből látni lehetett, hogy varázslónő. Szőke haja göndör csigákban omlott le vállára, szeme sötétbarna, s szépsége leírhatatlan volt.

Dzsozij és Kankaj féltérdre ereszkedett előtte.

- Jó látni titeket újra, Lord Kisler, Lord Menes! - szólalt meg a lány.

- Köszönjük kormányzónő.

- Kérlek, hívjatok a nevemen. A valódi nevem McOneva Maroon.

- Sohasem sérteném meg, Miss Maroon - szólt egyszerre Kankaj és Dzsozij.

- Ez nem sértés számomra... Lord Kisler, kimenne egy pillanatra?

- Természetesen, kormányzónő - hajolt meg Kankaj.

Mikor a kétszárnyú ajtó becsukódott a harcos mögött, McOneva felállt.

- Gyere közelebb, Lord Me...

- Ne haragudjon, hogy félbeszakítottam, kormányzónő, de az én nevem Dzsozij - szólt illedelmesen a mágus.

- Renben. Jöjj közelebb, Dzsozij - a boszorkány egy aranygyűrűt húzott le az ujjáról.

A gyűrű közepén egy cikornyás M-betű ragyogott.

- Ez a gyűrű mutatja azt, hogy te a hadnagyom vagy. De varázserővel bír. Bárhonnan bárhová el tud teleportáltatni, de vannak bűvkörök, ahonnan nem lehet elteleportálni. S mivel holnap már elmész a városból... igen, elmész. A városból ötszáz embert adok a kezed alá azzal a feladattal, hogy a tartományom Délkeleti részéből kiirtsd az összes élő elfet. Délkeleten betörtek a tartományba és vagy 16 falut elfoglaltak. Vigyázz, mert Skard Ronk, a hírhedt hadvezér vezeti őket. Ja és vigyázz, mert az elf kutya Fekete Árnyék bizalmát élvezi.

- Renben, kormá... akarom mondani McOneva kisasszony.

Dzsozij mélyen meghajolt, majd kisétált a szobából.

                                                                                                                 ***

 Másnap reggel Dzsozij madárcsicsergésre ébredt, s napsugár áradt be a nyitott ablakon.

A szekrényén szép rendben sorakozott egy rend új harcosruha. Volt ott egy ezüst elfendori páncél, a legerősebb védőruha, vízisárkánycsizma, mellyel lehet járni a vízen, és egy új vérvörös köpeny.

A mágus elégedetten vette fel új cuccait.

Dzsozij csettintett, mire az ágya gyönyörű rendben beágyazódott.

A varázsló lesietett a trónterembe. A kormányzónő nagyon komor képet vágott, és egy férfivel beszélgetett. Az ember magas volt és szikár, álla borostás. Ruhája kicsit elrongyolódott a sok viselésben. Embernagyságú íját hanyagul tartotta kezében, s hátán nyilakkal telt tegez lógott. Ezt az embert Fergius Kislernek hívták.

- Lord Kisler, kimenne egy pillanatra?

- Természetesen, Úrnőm - hajolt meg Fergius ugyanúgy, mint tegnap unokatestvére, Kankaj, s kisietett a teremből.

- Nos Lord Menez, az emberei várják a parancsait. Semmi akadálya az indulásuknak - szólt ridegen McOneva.

- Rögtön indulok, kormányzónő - szólt Dzsozij, s halk pukkanás kíséretében elteleportált.

                                                                               A napfénybandita

Dzsozij rögtön a városba teleportált. Ott egy vékonydongájú lény lépett elé. A lénynek nagy vitorlaszerű szárnyak álltak ki a hátából. Ruhája csupán egy lila ágyékkötő volt, s bőre szinte kék volt. Haja helyén egyetlen tincs omlott le egészen hátközépig. A tincs be volt fonva, és egy zöld vibráló gombbal volt összetűzve. Dzsozij ismerte ezeket a lényeket. A szörny a Lemmynkainenek népéből származott.

- Nagy megtiszteltetést érzek, hogy megismerhetem, Nagy Mester! - hajolt meg a lény. - A mi országunkban mindenki a te nevedet kiabálja. Az én nevem Lycurgus, a Napfénybandita. A Lemmynkainenek vezetője, Mabon Maeve Makhesh Marama Marduh Meabh Melchyor Megyera Medb Nagyúr bízott meg azzal, hogy elkísérjem önt, Nagy Mester!

- Örvendek, Lycurgus. Mióta is neveznek engem Nagy Mesternek? - kérdezte fintorogva a mágus.

- Azóta, Nagy Mester, mióta megmentetted Mabon Nagyúr népét, és az én népemet a gyilkos Nyxeustól, a Partheopei félistentől. Nem tudjuk, hogy sikerült, hiszen az egész klán fellázadt ellene, és Nyxeus leverte a lázadást, erre jöttél te egyedül, és egyedül megölted, Nagy Mester, egy nyílt küzdelemben. Pedig félisten volt! Ilyenre csak egy isten, vagy egy erős félisten képes.

- Én mivel egyik sem vagyok, így... Maximum nagy a varázserőm...

- Ismertem, Nagy Mester, egy Zenem Jizodzs nevű félistent. A Varázslóisten, Fandor fia... Nyxeus Euphrosine, a gonoszság istenének a fia volt. Mabon Nagyúr sok kutatást végzett. Te, Nagy Meser, nem élsz sokáig itt lenn, fönt mégis több ezer évig élsz...Ezt olvasd el! - nyújtott oda egy megsárgult papírt Lycurgus a mágusnak. Ez állt rajta:

S felbukkaná a félisten, leigázá Nyxeust,

S mellete meghal a hős Lycurgus.

De a félisten sem éli túl őt sokáig,

De ő nem megy el odáig.

S meghal a hős Lycurgus,

De nem a hős barátja, Fergius.

S a Fandor-fattyú meghalá

S a hős asszonya belebolondulá.

Dzsozij felnézett a sietve rótt sorokból.

- Ezt hogy értsem?

- Úgy, ahogy olvastad, Hephaestus.

- Most meg mi ez a Hepeastus?! - szólt dühösen Dzsozij.

- Nem Hepeastus, hanem Hephaestus - helyesbített a szörny. - A Hephaestus szó a Hephestus szóból ered, a Hephestus pedig Mestert jelent lemmynkainenek nyelvén - húzta el száját torz vigyorra Lycurgus.

- Szóval a Hephaestus szó Nagy Mestert jelent? - gyanakodott a mágus.

- Pontosan - csikorogta a lemmynkainen.

- Akkor én most... félisten vagyok?

- Nagyon úgy látszik, Nagy Mester!

- És ki az én "asszonyom"?

- Az nem volt megírva a Jövő Könyvében, Nagy Mester.

- Na, indulunk? - kérdezte borzongva Dzsozij.

- Természetesen, Hephaestus - vicsorgott a Napfénybandita.

- Hol vannak az embereim?

- Hé, Dzsoz, itt hagynál minket? - kiáltotta egy férfihang. A mágus körülnézett. Két alak futott felé. Az egyik Kankaj volt, a másik Fergius. Mortok ott loholt a nyomukban. - Különben a városon túl vannak. Az embereid. Kint seregbe állítottuk őket Kankal.

- Kösz, öreg harcos.

Dzsozij megmarkolta Kankaj karját, a félvér Fergius karját, az íjász pedig Lycurgus mancsait.

A következő pillanatban pedig repültek, repültek és repültek...

                                                                                   A nagy megpróbáltatás

A harcosok már hadi seregben álltak. Dzsozij előhúzott egy gömböt a köpenye zsebéből, majd belenézett. A gömbben látott táj gyönyörű, tavaszi időjárásról tanúskodott. A réten kunyhók ezrei álltak, katonás rendben, s az erdőből mindenhonnan ezresével elf harcosok bújtak elő, íjal a kezükben.

- Leverjük őket! - bizonygatta a Napfénybandita.

- Nagyon optimista vagy - nézett rá Fergius. - Nem látod az íjat az elfek kezében? Én például elsőre leszednélek a levegőből, ha felrepülsz.

- Engem nem könnyű leszedni a levegőből - hencegett Lycurgus.

- Vigyázz magadra, Napfénymicsoda! - szólt oda komoran Dzsozij. - Engem már eltalált egyszer egy elf nyílvessző. Azonnal ölő méreg volt rajta... - szólt fájdalmas arccal a mágus. - Bár kibírtam, és nem haltam bele....

- Úuuu... Még nekem is fáj - gúnyolódott a Napfénybandita.

- Tegyünk egy próbát? - kérdezte flegmán Fergius.

- Öööö... nem... Mennünk kell... - pirult el Lycurgus.

- Fogózkodjatok össze! - adta ki a parancsot Dzsozij. Mikor a kis sereg készen állt, a mágus a gömbben látott tájat kezte fürkészni. Az elf tábortól egy Myrddyn-futamodásnyira (egy mérföldre) bökött. A következő pillanatban már teleportáltak is.

                                                                                                                          ***

A kis tisztás, ahol a sereg állt, alig volt nagyobb, mint egy kunyhó alapterülete.

- Tüzet rakunk - szólt Fergius, miután visszatért terepszemléjéről. Több katona azonnal engedelmeskedett.

Dzsozij kicsit elvonultan imádkozott Fandohoz, a varázslók istenéhez.

- Kérlek, Varázslók Atyja! Keményítsd meg lelkem a holnapi összecsapásra! Fandor! Fandor! Tőröm lesújt minden gyűlölt elfre! Fandor! Keményítsd meg lelkem! Ytomotta! Téged is kérlek!

Ekkor azomban rémült kiáltás hangzott fel a tűz körül ülők között. Dzsozij és Kankaj tátott szájjal bámultak a tűzbe. Mindketten imádkoztak istenükhöz. Dzsozij Fandorhoz, Kankaj Willhemhez, a Vámpírok Öregatyjához. A tűzben két kétméteres alak jelent meg. Az egyik hosszú, fehér köpenyt viselt, s szürke varázslósüveget. Kezében szépen faragott Pallashya-csont botot tartott. Ezt az alakot Fandornak hívták.

A másik hosszú fekete köpenyt viselt, de hosszú szemfogait nem tudta eltüntetni úgy, mint hegyes fülét. Ezt az alakot pedig Willhemnek hívták.

- Menes! Félvér! Halld meg, fiú, Ytomotta üzenetét! - szólt dörgő hangon Fandor. - Menj az elfek ellen, de hozd el az elf papot Ytomottának! Vigyázz, félvér fiú, nem lesz könnyű!

- Köszönöm, Atyám! - borult földre Dzsozij. - De miért hívsz félvérnek?

- Mert az vagy, fiú! De ne hívj többet! Ytomottának szüksége van rám! Viszlát, félvér! - szólt az isten, és eltűnt a lángok közül. Közben Kankaj is megbeszélte ügyes-bajos dolgait Willhemmel, a vámpírok nyelvén. Dzsozij épp elcsípte az utolsó mondatfoszlányt Willhem mondatából:

- ...lianio kigohiyo Ytomotta juliona kalúniáus! Mikoriuj qalsugim! Gurabatu kisretedgkw hifsydficgol!

Ez a mondat ennek felel meg: ...gyilkold le az elfeket, de hozd el Ytomottának az elf papot! Ne hívj többet! Gurabatu ellen harcolok!

                                                                                                                    ***

Dzsozij és serege gyorsan közeledett az elf tábor felé. A mágus tudta, hogy az ellenfeleit váratlanul éri a támadás, ám azt is tudta, hogy az elfek ötszörös túlerőben vannak. Nemsokára megérkeztek abba az erdőbe, ahol az elfek vadásztak. Fergius egy nyílvesszőt tett íjja húrjára.

- Minden a legnagyobb csendben történjék. Én kiszedem a csatából azt a tetves, makogós... köhh...elfet, aki a tábort őrzi. Ott van a kis mocskos... Aki késsel szedi le a húst a vadról... Rád bízom, Dzsoz. A többit mindenki csinálja.

- Kezdjük - morogta Lycurgus.

A következő pillanatban az elf őr lehanyatlott. Egy tollas nyílvessző állt ki a hátából. Dzsozij Kankaj kezébe nyomta varázsbotját.

- Yvainzephyr zerachyel! - motyogta Dzsozij, és a vadat nyúzó fickóra mutatott. Az úgy maradt ültében, s eldőlt, mint egy zsák. Nem mozdult többé.

- Megölted? - kérdezte a Napfénybandita.

- Nem. Jéggé dermesztettem - vigyorgott gonoszan a mágus.

- Csöndben osonjatok oda - parancsolta halkan Fergius.

A következő pillanatban egy vörös lövedék repült el Dzsozij válla fölött. Tűzgolyó! Ha felrobban, jobb, ha az ember nincs a közelében!

- Feküdni hasra! - dörögte Kankaj. Mindenki a földre vetette magát. Az elfeknek nem volt ekkora szerencséjük. Vagy ötszáz tetem hevert szanaszét a megtépázott kunyhók között. A leg-házhozhasonlóbb kunyhóból egy csupa izom páncélos elf lépett ki hatalmas pallossal a kezében.

- Skard Ronk! - üvöltötte Dzsozij és meglendült. Ronk a neve hallatán jobbra vetődött. Vesztére. Dzsozij tőre lecsapott. Ronk vigyorogva figyelte a penge útját. Az egyenesen az elf mellvértjét karcolta meg. Azaz karcolta volna meg. Abban a pillanatban eltűnt a mellvért Skard Ronk mellkasáról. Dzsozij tőre pontosan a hadúr szívébe fúródott. Az elf vezér felordított, majd feje megbillent. Nem volt már benne élet. Abban a pillanatban, mintha a föld nyelte volna el, eltűnt. Dzsozij tudta, hogy akit a varázstőrével öl meg, azt feláldozza istenének, Fandornak.

- Ezért még megfizetsz, Dzsozij Menez, Kiválasztott, Ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ükunokám! - szólt egy mély, vészjósló hang. A levegőben egy három méteres alak lebegett. Hosszú, fekete köpenyt viselt, s csuklyát. Csuklyája alól csak szája látszódott ki. Kezében egy botot tartott. A "szerszám" tiszafából faragott, sima nyelét egyetlen karcolás sem csúfította el, s a bot tetején az elágazásnál egy világoskék gömb ragyogott. Ő volt Fekete Árnyék, vagy Lasson Menes, minden varázsló felmenője. S ő volt egyben Dzsozij Menez legfőbb ellensége.

                                                                                             Fekete Árnyék

Kankaj Fekete Árnyék felé hajította dobótőrét. A szellem/mágus testén egyszerűen átrepült a tőr.

- Deus Molds! - üvöltötte Dzsozij a Szörnycsapda és a Halálvarázs aktivizáló igéit. Tudta, hogy egy nap egyszer használhatja mindkettőt. De azért kilőtte. Lasson félreugrott. A varázslat egy elfet talált telibe.

A harcos üvöltve azonnal szénné égett.

- Nem egykönnyen teszel el láb alól, Dzsozij - vigyorgott kegyetlenül Árnyék.

- Tudom...Yvanzephyr zerachyel! - vont vállat Dzsozij. A közben aktivizált Jégvarázs védtelenül találta el Fekete Árnyék tudatalattiját. Lasson megdermedt. Dzsozij csettintett, mire a szellem/mágus eltűnt.

- Mit lenni te csinálni? - nyögte Kankaj, bal kezét markolászva. A bal kezén a csuklója helyén egy véres csonk meredt előre, s a félvér vámpír teste tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. Dzsozij letérdelt mellé, és elhasznált rá öt gyógy-varázslatot. A keze azonnal visszanőtt!

- Elteleportáltattam... - motyogta a mágus.

- Dzso... Dzsozij! Vigyázz! - dörögte Kankaj. Egy tollas nyílvessző repült Dzsozij felé. A varázsló megoldotta a védekezést egy könnyed hátra-szaltóval. De abban a pillanatban érkezett egy másik vessző. Dzsozij balra vetődött. A nyílvessző az orra fölött suhant el. De a dobótőrt, ami ugyanabban a pillanatban suhant felé, már nem tudta megállítani. A tőrt mesterien dobták. Egyenesen a mágus szíve felé. Dzsozij még megmozdult. Így a tőr nem a szívébe állt, hanem mellkasa jobb oldalába. A mágus szájából fér fröcskölt ki.

- Fan... dor... - hörögte. Feje a mellkasára billent. Nem volt benne élet.

Lycurgus odarepült. Lábkarmai között két elf vergődött. Hatalmas fizikai erő birtokosa volt.

- Lehetetlen! Nem teljesült be a jóslat! - sziszegte a Napfénybandita. - A jóslat úgy szólt, hogy én halok meg előbb...

- Menes... Barátom... - sóhajtott Fergius és egy kövér könnycseppet törölt ki szeméből. Lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, majd fennhangon kimondta istennője nevét:

- Elinoel! Úrnőm!

Abban a pillanatban egy gyönyörű nő jelent meg a levegőben. Haja zöld volt, szeme fekete, s nemesi arcából furcsán kiemelkedett hosszú sasorra. A nő fején egy arany korona ragyogott, melyen egy ezüst fa csillogott. Ő volt Elinoel, az Erdő Úrnője. Az istennő szomorú pillantást vett a holt mágusra, majd intett a kezével, mire az összes elf egy pillanat alatt megsemmisült.

- Mit kívánsz, Lord Kisler?

- Fel tudnád támasztani Dzsozijt, Úrnőm?

- Nem - szólt nemes egyszerűséggel Elinoel. - Feltámad ő magától.

- Micsoda?! - kiáltotta egyszerre Kankaj, Fergius és Lycurgus.

- Háromszor kell egy félistennek meghalnia ahhoz, hogy felkerüljön Ytomottához - magyarázta Elinoel.

- Dzsozij mindjárt feltámad. Ő... az... Én fiam.

- Micsoda?! - mennydörögte Fergius. - De hát Dzsozij Fandor fia!

- Az övé is - mosolygott az istennő.

- De akkor a Nagy Mester isten és nem félisten! - üvöltötte Lycurgus.

- Ne kiabálj velem, Napfénybandita! Igaz, te is engem tartasz istennődnek... állítólag, de akkor sem kiabálhatsz velem - szólt ellenmondást nem tűrő hangon Elinoel. - Mivel Fandor varázsló, én pedig erdőjáró vagyok, így csak úgy lehetett gyerekünk, ha mindketten beleegyezünk, hogy félisten lesz csak. Ha egyikünk nem egyezik bele, ő meg sem születik.

Ebben a pillanatban Dzsozij teste lángolni kezdett, s megemelkedett. Ugyanabban a pillanatban a földre zuhant, és kihunyt a lángolás.

- Ezt nem értem! - kiáltott fel Elinoel. - Félbeszakadt a feltámadása! Lehetetlen...

 - Hazamegyünk - dörmögte Fergius. - Mit mondjunk? Hogy meghalt, vagy hogy nem halt meg?

- Azt hogy... meghalt... - szólt remegő hangon Elinoel.

- Rendben Úrnőm - hajolt meg Fergius. - Hol vannak az embereim?

- Hazateleportáltattam őket - mondta az Erdő Úrnője.

- Köszönöm, Úrnőm - hajolt meg újra Fergius. - Minket is el tudnál teleportáltatni?